A gondok, megoldandó feladatok ekkor már nemcsak hogy keringtek a fejemben, de egyenesen bevadultak. Voltak olyan időszakaim is, amikor szinte folyamatos belső monológot (nem ritkán dialógust) folytattam magammal.

És ez nem volt elég. Nemhogy az én saját életem nem akart megoldódni, de ha nagyban néztem, a világot, a politikát, ilyesmiket, akkor meg egészen %#/!@## érzésem keletkezett. Ha belül, bennem viharok dúltak, akkor a világban épp egy tornádó-falka garázdálkodott (és garázdálkodik amúgy ma is). Így végül valahol azt a jövőképet is elvesztettem, hogy ebben a világban lehet, vagy egyáltalán érdemes megpróbálni élni.
Szóval az életemben – hosszú távon – nemhogy nem csökkentek a problémák, hanem egyre sokasodtak. Ugyan a teherbírásom is nőtt, de az események is sűrűsödtek, amik miatt erre szükségem is volt. És hát össz egészében garantáltan én álltam vesztésre. Úgy éreztem, ha ez a tendencia folytatódik, akkor fejátültetés nélkül nem bírom sokáig.
Ilyesmik kattogtak a fejemben akkoriban: “Mihez nyúlhatnék még?? Van-e bármilyen hasznos tanítás, olyan, ami ennek a világnak szól? Ennek, a széteső 21. századi technokrata őrületnek. Nem egy másiknak, 3 ezer évvel, vagy akár csak ötvennnel ezelőtt! Segítség! Elég volt! Nem segítenek az iskoláim, sem az azóta olvasott tanok, tan-folyamok!!! Azt hiszem, nem maradt más hátra, mint levágni a fejemet a helyéről. Stb.”