Mi a baj a férfiakkal?

A legviccesebb talán az az egészben, hogy ezt a cikket férfiként írom. Mert annyi hendikepes “kollégámat” látom, hogy besz*rás :).

Vannak sztereotípiák. Ilyennek kell lennie egy pasinak, vagy épp olyannak kell lennie. Ez néhány évente változik. Huszonvalahány évesen közel mindenki felismeri. Legalábbis remélem… Nade. Először is maradjunk az eredeti felvetésnél: semmilyennek nem KELL lennie egy férfinak. Rá van bízva, milyen akar lenni, és szerintem tényleg legyen olyan. Akkor van rend. Szóval szerintem van ilyen, és van olyan pasi.

Mitől jó egy pasi a nő szerint?

Na ez már fogósabb kérdés, de azért messze nem olyan bonyolult, mint elsőre tűnik. Igazából mélyen belül egyfajta pasi kell a nőnek. Az, aki kapcsolatban van saját érzéseivel. Ezt majd kifejtem mindjárt, de előbb még kitérek arra a vetületre, hogy a felszínen miért néz ki ez másként oly gyakran.

Pusztán azért, mert olyan nővel kerülünk épp kapcsolatba, aki a múltbéli – főként apa – minták miatt ezt egyelőre tagadja. Ezért egyelőre “macsó” pasit szeretne. A felszínen. Még abban a bűvöletben él, amit kintről kapott (és mi, pasik is), hogy a macsó vagyok, tudom mit akarok, az egyenlő azzal, hogy érzéketlen is vagyok.

Hát, kb ennyi a lényege. Mi, pasik azt tanultuk meg, hogyan kell macsónak lenni, érzések nélkül élni, a csajok meg annyit tanultak meg, hogy az a férfi, aki ilyen, aki tagadja az érzéseit. És igazából ennyi a baj, már ha van ebben a kérdésben bármi baj is. Az, hogy a férfiak nem tanulták meg megélni, és kimutatni az érzéseiket, a nők pedig nem tanulták meg, hogy a pasi a gyenge/érzelmeket (f)elismerő énjével együtt tud csak az az erős manus lenni, akit ők keresnek.

Kifejtés

Avagy miért nem baj, sőt, kifejezetten jó, ha egy férfi látja és kimutatja a benne megjelenő érzéseket? Azért, mert az érzés az egyszerűen érzés. Néha harag, vagy féltékenység, máskor magány, meg nem értettség. Félelem, szorongás, ésatöbbi. Igen, néha olyan érzések, amik nem azt mutatják, hogy erősek vagyunk. Vagy épp erősebbnek akarnak mutatni bennünket annál, mint amilyenek vagyunk.

Én azt mondom, hogy a legerősebb az a férfi, aki képes szembenézni az érzéseivel, és képes magát olyannak mutatni, amilyennek érzi magát. Néha azt mondani a kedvesének, hogy “Nyüsszögő, gyámoltalan kis f*sznak érzem magam…”. Máskor meg épp azt, hogy “Olyan energiám van, hogy kifordítanám a Földet a sarkaiból!”. Nekem az a tapasztalatom, hogy így vagyok önmagam, sehogy máshogy. Néha gyenge, máskor olyan, mint egy sárkány.

Úgyhogy pasitársaimnak annyit tudok javasolni mindössze, hogy éljék meg érzelmeiket befelé és kifelé egyaránt. Nektek, ezt olvasó nőknek pedig csupán annyit, hogy fogadjátok el, hogy egy pasi, a földkeregség legférfibb férfija is, csak akkor önmaga, ha lehet néha érzelmes, “gyenge” is. Ha lehet egész.

Igazából a teljes hűtlenség, megcsalás és megcsalatás kérdéskör is már csak arre épül(het) föl 🙂

De erről legközelebb.

Örülök, ha feliratkozol mail listámra. Frissítések, egy-két különcikk, ami nem lesz fönt az oldalamon, a Facebook-on… Ilyesmikre gondolok.

Elbocsátó T-üzenet

Drága Téke. Nyolc évig voltunk házasok, és ma úgy tűnik, végleg beadtam a válókeresetet. Igazából én már 3 hete eldöntöttem, hogy elhagylak, azóta minden orgazmusom csak színleltem.

Nyolc évig hitegettél, hogy egyszercsak vége lesz a lustaságnak. Hogy rákapcsolsz, begyorsulsz, te is fejlődsz, mint az ilyen kapcsolatokban az egészséges lenne. Igen, hitegettél, mert ahányszor csak találkoztunk, mindig bűnbánóan lesütötted a szemed, szántad-bántad, hogy ilyen megalázó kapcsolatba kényszerítesz, de minden ígéreted hamis volt.

t-uzenet

Téke, ez rólad a legjobb képem

Te nem változtál, pedig oly sokszor szóltam, hogy nekem másra van szükségem. Hogy a kor elhaladt mellettünk, ez a kábel már nem az a kábel.

Te pedig mindig azt igérted, hogy megváltozol. Mindig a nagy szavak.

S Te pénzért vennéd szerelmünket

De 3 hete valami történt. Találkoztam valaki mással. A neve Digike. Levélen keresztül ismerkedtünk meg. De valószínűleg tudod, hiszen épp aznap dobtál be te is egy üzenetet a postaládámba, hogy mostantól minden más. Fölvetted a tempót. Már nem vagy az a tunya, akinek eddig mutattad magad. És már nem lehet menet közben megoperálni.

Sőt, a múltért is hajlandó vagy elégtételt adni. Megfizetni. Pénzzel akartad megváltani évekig tartó szenvedésemet melletted. Kinek képzelsz engem, máig nem tudom.

Hát, elkéstél. Másé lettem, visszavonhatatlanul. Egy olyané, aki nem hiteget. Aki őszintén beszél hozzám, s nemcsak mondja, teszi is. Aki nem azért ad, mert fél, hogy elhagyom, mert mástól többet kapok.

t-uzenet-digi

Digike, milyen jól nyomod

Adyval búcsúzom TeTéled

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Csókollak,

Egykori hites társad.

Lécci, lécci – avagy kedves BKK

Tisztelt BKK, kedves forgalomirányítók és utastájékoztatók. Tudom, hogy kevés pénzért végeznek rendkívül megterhelő munkát, nehéz körülmények között. Mégis egy apró kéréssel fordulok Önök felé.

A történet

Álltam ma a Délinél a metróban, és vártam a szerelvényt. Már egy ideje vártam, amikor észrevettem, hogy metró már rég ott van az állomáson. Csak nem szorosan véve az állomáson, hanem inkább csak szőr mentén. A peron végében. Ott figyel, de nem áll be, hogy felszállhassak. Vártam tovább. Eleinte kevesebb, később egyre többed magammal. Álltunk, tekintgettünk a kocsik felé, azok meg néztek ránk vissza, és egy tapodtat se mozdultak.

Néztem körül, és ugyanazt láttam az arcokon, ami az enyémen volt: halvány fogalmuk sincs, mi történik.

Aztán egyszer csak két kolléga-szerű lény sétál el közöttünk (a céltudatosságukból és magabiztosságukból látszott inkább kolléga-szerűségük, semmint egyenruhájukból). A peron eleje irányába haladnak, és közben halkan arról beszélgetnek, hogy:

“Az egyik utas szerint állítólag leugrott valaki a sínek közé, és besétált az alagútba … de már elmúlt”.

Az apró kérés

Kedves BKK. Nagy tisztelettel, ős élvezettel arra kérem Önöket, hogy ha egyéb halaszthatatlan munkáik épp engedik, ilyen esetekben legyenek szívesek bemondani a hangszórókba (tudom, hogy vannak), hogy például: Tisztelt utasaink, technikai okok miatt néhány perc türelmüket kérjük.

A magam részéről még szórakoztatóbbnak tartanám az igazságot: Tisztelt utasaink. Kérjük megértésüket, állítólag bement valaki az alagútba, amíg ki nem derítjük, mi történt, nem indíthatunk szerelvényt. Várhatóan mindez néhány percig tart csupán. Köszönjük.

Tudják, az ember egy ilyen furcsa lény. Valamiért szereti tudni, mi miért történik. És kísérletek szerint olyankor lényegesen nyugodtabb…

Maradok tisztelettel (utasuk is):

Rozgonyi Zoltán

Ui.: Nyomj a cikkre egy megosztást, ha egyetértesz a tartalmával, és te is szeretnél utasként megfelelő tájékoztatást kapni.

Köszönet a magyar csapatnak

Ma beszéltem meg kedvesemmel a tegnapi magyar-portugál meccset. Egy olyan vetületet mutatott, amire álmomban sem gondoltam.

Tegnap én is néztem a mérkőzést a barátokkal, tomboltunk, libabőröztünk, örömmámorban úsztunk, büszkék voltunk. Talán mint még soha. Benne voltunk nyakig, minden sejtünkkel, óriási üvöltözésekkel. És pont emiatt maradtunk le egy másik, legalább ilyen lényeges eseményről.

Mialatt mi néztük a srácokat, párom lesétált közértbe. A gazdagréti lakótelep kihalt utcáin. Se kocsi, se ember, sehol szinte egy teremtett lélek se. A közért kiürült, a fodrászatok üresek voltak, akit az utcán lehetett egyáltalán látni, mindenki zsebrádiót hallgatott, vagy épp a meccsről telefonált.

Síri csend mindenhol

Aztán egyszer csak felhangzott az üvöltés. Minden lakásból. Mindenhonnan. Volt, aki hosszan, elnyújtva örjöngött: GÓÓÓÓÓÓÓÓL! Volt aki yes-yes-yes-yes-szelt százszor. Volt, aki artikulátlan Csubakka-hangokat hallatott. Volt, aki majd egy másodperccel megelőzte a többieket, valószínűleg Gera lövésének pillanatában kiszakadt belőle.

És párom csak állt ott, földbegyökerezett lábbal. Először hallotta életében, hogy egy komplett nemzet együtt lüktet. És aztán történt még valami…

Megérkezett a belváros felől a százezer torok morajló örömüvöltése. Végighömpölygött a város fölött, energiáival mintegy megtisztította a lelkeket. Fenséges volt. Borzongató, isteni. Több kilométerről is egyértelmű volt a benne rejlő hatalmas power.

Kedvesem horvát. Nyolc éve itt él, Magyarországon, de mint mondta, ez volt az első eset, hogy magyarokat ezen az önfeledt módon örülni látott. Hogy tapintani lehetett az együtt rezgésünket, a boldogságot, felszabadultságot. Annyi év szívás, szarfejkedés után most valami megváltozott.

Hirtelen mindenki szeretett mindenkit. Az a kevés ember, aki az itteni utcákon volt, az is mind mosolygott egymásra.

Őszintén szólva vicces fricskának tartanám, ha döntőt játszhatnánk, és akár meg is nyernénk. De ha a következő meccsen elbúcsúznak a fiúk, akkor is többet tettek értünk ebben a pár hétben, mint amennyit bármelyik politikusunk, véleményvezérünk egy fél élet alatt képes lenne.

Kedves magyar csapat. Kedves Bese Barnabás, Fiola Attila, Guzmics Richárd, Juhász Roland, Kádár Tamás, Korhut Mihály, Lang Ádám, Dzsudzsák Balázs, Elek Ákos, Gera Zoltán, Kleinheisler László, Lovrencsics Gergő, Nagy Ádám, Pintér Ádám, Stieber Zoltán, Böde Dániel, Németh Krisztián, Nikolics Nemanja, Priskin Tamás, Szalai Ádám, Dibusz Dénes, Gulácsi Péter, Király Gábor, Dárdai Pál és Bernd Storck. Köszönöm mindannyiótoknak!