Elbocsátó T-üzenet

Drága Téke. Nyolc évig voltunk házasok, és ma úgy tűnik, végleg beadtam a válókeresetet. Igazából én már 3 hete eldöntöttem, hogy elhagylak, azóta minden orgazmusom csak színleltem.

Nyolc évig hitegettél, hogy egyszercsak vége lesz a lustaságnak. Hogy rákapcsolsz, begyorsulsz, te is fejlődsz, mint az ilyen kapcsolatokban az egészséges lenne. Igen, hitegettél, mert ahányszor csak találkoztunk, mindig bűnbánóan lesütötted a szemed, szántad-bántad, hogy ilyen megalázó kapcsolatba kényszerítesz, de minden ígéreted hamis volt.

t-uzenet

Téke, ez rólad a legjobb képem

Te nem változtál, pedig oly sokszor szóltam, hogy nekem másra van szükségem. Hogy a kor elhaladt mellettünk, ez a kábel már nem az a kábel.

Te pedig mindig azt igérted, hogy megváltozol. Mindig a nagy szavak.

S Te pénzért vennéd szerelmünket

De 3 hete valami történt. Találkoztam valaki mással. A neve Digike. Levélen keresztül ismerkedtünk meg. De valószínűleg tudod, hiszen épp aznap dobtál be te is egy üzenetet a postaládámba, hogy mostantól minden más. Fölvetted a tempót. Már nem vagy az a tunya, akinek eddig mutattad magad. És már nem lehet menet közben megoperálni.

Sőt, a múltért is hajlandó vagy elégtételt adni. Megfizetni. Pénzzel akartad megváltani évekig tartó szenvedésemet melletted. Kinek képzelsz engem, máig nem tudom.

Hát, elkéstél. Másé lettem, visszavonhatatlanul. Egy olyané, aki nem hiteget. Aki őszintén beszél hozzám, s nemcsak mondja, teszi is. Aki nem azért ad, mert fél, hogy elhagyom, mert mástól többet kapok.

t-uzenet-digi

Digike, milyen jól nyomod

Adyval búcsúzom TeTéled

Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Csókollak,

Egykori hites társad.

Lécci, lécci – avagy kedves BKK

Tisztelt BKK, kedves forgalomirányítók és utastájékoztatók. Tudom, hogy kevés pénzért végeznek rendkívül megterhelő munkát, nehéz körülmények között. Mégis egy apró kéréssel fordulok Önök felé.

A történet

Álltam ma a Délinél a metróban, és vártam a szerelvényt. Már egy ideje vártam, amikor észrevettem, hogy metró már rég ott van az állomáson. Csak nem szorosan véve az állomáson, hanem inkább csak szőr mentén. A peron végében. Ott figyel, de nem áll be, hogy felszállhassak. Vártam tovább. Eleinte kevesebb, később egyre többed magammal. Álltunk, tekintgettünk a kocsik felé, azok meg néztek ránk vissza, és egy tapodtat se mozdultak.

Néztem körül, és ugyanazt láttam az arcokon, ami az enyémen volt: halvány fogalmuk sincs, mi történik.

Aztán egyszer csak két kolléga-szerű lény sétál el közöttünk (a céltudatosságukból és magabiztosságukból látszott inkább kolléga-szerűségük, semmint egyenruhájukból). A peron eleje irányába haladnak, és közben halkan arról beszélgetnek, hogy:

“Az egyik utas szerint állítólag leugrott valaki a sínek közé, és besétált az alagútba … de már elmúlt”.

Az apró kérés

Kedves BKK. Nagy tisztelettel, ős élvezettel arra kérem Önöket, hogy ha egyéb halaszthatatlan munkáik épp engedik, ilyen esetekben legyenek szívesek bemondani a hangszórókba (tudom, hogy vannak), hogy például: Tisztelt utasaink, technikai okok miatt néhány perc türelmüket kérjük.

A magam részéről még szórakoztatóbbnak tartanám az igazságot: Tisztelt utasaink. Kérjük megértésüket, állítólag bement valaki az alagútba, amíg ki nem derítjük, mi történt, nem indíthatunk szerelvényt. Várhatóan mindez néhány percig tart csupán. Köszönjük.

Tudják, az ember egy ilyen furcsa lény. Valamiért szereti tudni, mi miért történik. És kísérletek szerint olyankor lényegesen nyugodtabb…

Maradok tisztelettel (utasuk is):

Rozgonyi Zoltán

Ui.: Nyomj a cikkre egy megosztást, ha egyetértesz a tartalmával, és te is szeretnél utasként megfelelő tájékoztatást kapni.

Köszönet a magyar csapatnak

Ma beszéltem meg kedvesemmel a tegnapi magyar-portugál meccset. Egy olyan vetületet mutatott, amire álmomban sem gondoltam.

Tegnap én is néztem a mérkőzést a barátokkal, tomboltunk, libabőröztünk, örömmámorban úsztunk, büszkék voltunk. Talán mint még soha. Benne voltunk nyakig, minden sejtünkkel, óriási üvöltözésekkel. És pont emiatt maradtunk le egy másik, legalább ilyen lényeges eseményről.

Mialatt mi néztük a srácokat, párom lesétált közértbe. A gazdagréti lakótelep kihalt utcáin. Se kocsi, se ember, sehol szinte egy teremtett lélek se. A közért kiürült, a fodrászatok üresek voltak, akit az utcán lehetett egyáltalán látni, mindenki zsebrádiót hallgatott, vagy épp a meccsről telefonált.

Síri csend mindenhol

Aztán egyszer csak felhangzott az üvöltés. Minden lakásból. Mindenhonnan. Volt, aki hosszan, elnyújtva örjöngött: GÓÓÓÓÓÓÓÓL! Volt aki yes-yes-yes-yes-szelt százszor. Volt, aki artikulátlan Csubakka-hangokat hallatott. Volt, aki majd egy másodperccel megelőzte a többieket, valószínűleg Gera lövésének pillanatában kiszakadt belőle.

És párom csak állt ott, földbegyökerezett lábbal. Először hallotta életében, hogy egy komplett nemzet együtt lüktet. És aztán történt még valami…

Megérkezett a belváros felől a százezer torok morajló örömüvöltése. Végighömpölygött a város fölött, energiáival mintegy megtisztította a lelkeket. Fenséges volt. Borzongató, isteni. Több kilométerről is egyértelmű volt a benne rejlő hatalmas power.

Kedvesem horvát. Nyolc éve itt él, Magyarországon, de mint mondta, ez volt az első eset, hogy magyarokat ezen az önfeledt módon örülni látott. Hogy tapintani lehetett az együtt rezgésünket, a boldogságot, felszabadultságot. Annyi év szívás, szarfejkedés után most valami megváltozott.

Hirtelen mindenki szeretett mindenkit. Az a kevés ember, aki az itteni utcákon volt, az is mind mosolygott egymásra.

Őszintén szólva vicces fricskának tartanám, ha döntőt játszhatnánk, és akár meg is nyernénk. De ha a következő meccsen elbúcsúznak a fiúk, akkor is többet tettek értünk ebben a pár hétben, mint amennyit bármelyik politikusunk, véleményvezérünk egy fél élet alatt képes lenne.

Kedves magyar csapat. Kedves Bese Barnabás, Fiola Attila, Guzmics Richárd, Juhász Roland, Kádár Tamás, Korhut Mihály, Lang Ádám, Dzsudzsák Balázs, Elek Ákos, Gera Zoltán, Kleinheisler László, Lovrencsics Gergő, Nagy Ádám, Pintér Ádám, Stieber Zoltán, Böde Dániel, Németh Krisztián, Nikolics Nemanja, Priskin Tamás, Szalai Ádám, Dibusz Dénes, Gulácsi Péter, Király Gábor, Dárdai Pál és Bernd Storck. Köszönöm mindannyiótoknak!

Lóherélés bosszúból

Te kiherélnél egy állatot, mert nem azt és úgy csinálja, amit és ahogyan azt elképzeled? A történetet egy valós beszélgetés inspirálta…

A napokban beszélgettem egy barátommal, és valahogy szóba jöttek a lovak. Mint mondta, lovagolni jár, és az egyik ló megharapta/rúgta, vagy mi, és ő annyira felhúzta magát ezen, hogy megfogta a ló kantárját, és bosszúból kaján mosollyal elrángatta – kiherélni. Érted?! Kiherélni!

Mondván:

“Megharaptál/rúgtál?! Na gyere csak kisbarátom, most én leszek az, aki elvisz téged, és móresre tanít a nemesebbik testrészed lemetélésével.”

Láttam, hogy ezt valóban így gondolja… Csak ültem döbbenten, igazából el se hittem, amit hallottam.

Mondom is neki, hogy akkor ezek szerint az van, hogy egy lényt megtörünk, úgy tartjuk, ahogyan az nekünk tetszik, és ha neki bármi ellenvetése lenne ezügyben, akkor egyszerűen levágunk belőle egy darabot. Vagy mondhatom úgyis, hogy megcsonkítjuk, és egyben elvesszük a személyiségét (Mert ugye a hormontermeléssel is összefüggésben van a here és annak eltávolítása. Ahogy egy kutya vagy macska sem lesz soha többé olyan, mint annak előtte volt.).

De ezt nem értette.

Ültem hülyén, és forrt bennem az indulat, mert még csak meg se tudtam magyarázni, mekkora egetverő ostobaság az egész, amit mond.

Nehéz valakit úgy kritizálni, hogy célba is érjen a kritika. Hiába is érveltem, mindig 100 magyarázat volt, hogy ez így jó, ezt így csinálják, így kell lovat tartani, tenyészteni, stb… És a tenyésztés amúgy is oké, mert ugye az előnyös tulajdonságok kiválasztása, továbbvitele…

Ekkor jutott eszembe a holisztikus lótenyésztés. Mint fogalom. Soha nem hallottam róla, pláne nem úgy, hogy én magam beszélek róla. Hiszen semmi közöm a lovakhoz. Sem a tenyésztéshez. Mégis. Adott az élet. Adott a ló (vagy bármelyik lény). Adott az ember. Valahol ismerem a működését mindnek.

Szóval azt mondtam neki: szerintem a lótenyésztéssel (is) teljesen mellélövünk. Én el tudok képzelni egy olyan világot, ahol a lovak élik az életüket, szabadon mozognak, és némelyik azt választja, hogy valamelyik embertársunkkal együttműködve él. Választja! Kapis?

A ló ugyanis egy szabad lény. Ahogyan az ember is. A genetikai sokféleség(ük)be beleszólni pedig külön ostobaság részünkről. Teremtőt játszunk, miközben nem vagyunk hozzá elég okosak. Mutatják ezt az agyontenyésztett, lassan széteső haszon- és háziállataink*. Nem genetikailag kell válogatni, hanem meghagyni Istent, hogy szaporítsa a lovakat ahogy akarja, és mi legfeljebb kiválogatjuk közülük azokat, amelyikek ebben vagy abban jobbak. Ez az egész nem genetikai, hanem viselkedési és kapcsolati kérdés…

És nekünk olyan világot kellene létrehozni, ahol minden lény az őt megillető szabadságban él, velünk szimbiózisban.

A lovak vándorolnak ide-oda. Nem érdeklik mesterséges határok, és nekünk ezt így kell (kellene) elfogadni.

Szóval a lovak nem haszonállatok. Ők csak ugyanolyan lények mint mi, és ők egy kicsit jobban jönnek-mennek, mint mi. És közöttünk, emberek között pedig vannak olyanok, akik jól megértik egymást a lovakkal. Ők a “suttogók”. Akikhez – az én világomban – vándorlásaik során a lovak vissza-visszatérnek. Mert korlátoktól mentes szeretetet kapnak. És amikor visszatérnek, a “suttogó” megkérdezheti őket, hogy melyikük szeretne ennek az embernek segíteni ebben vagy abban.

Valamiért biztos vagyok benne, hogy ha a suttogó megfelelően (szeretet alapon) szűri a majdani gazdát, és ugyanígy szeretettel bánik, kommunikál a lóval, akkor egyszerűen össze tudja hozni a két felet. És akkor a lovat nem kell betörni, nem kell herélni, nem kell ostorozni, ésatöbbi. Sőt. Nemhogy nem kell, hanem megalázó. És nem a lóra nézve…

Én el tudok képzelni egy ilyen világot.

Egy ilyen sztorival kellett találkozzak, hogy kihozzon belőlem egy ilyesmi érvelést. Aminek a végén – szerencsére – a megértés csöndje fogadott a túloldalról.

Utólag már tudom, hogy mindez azért működött, mert így végső soron már nem őt kritizáltam, hanem lefestettem egy olyan világot, ahol ez másképp megy. Amiben mindez elképzelhető. És így beszélgetőpartnerem is el tudta fogadni.

Holisztikus lótenyésztés. Faszomat 🙂 Miért kell ilyenekkel foglalkozni? Miért nem megy magától így a világ? Nekem csupán 10 percembe került egy másik utat fölvázolni. Aki meg ezzel foglalkozik, soha nem is gondolkodott rajta… Kissé szomorú.

Köszönöm a fgyelmet.

* Korábban labradorom volt, aki pár éve távozott. Iszonyú kínok között, hiszen – az áldozatos tenyésztő munkának hála – egyszerűen szétesett. Ízület, durva allergiák, aki átélt hasonlót, tudja, miről beszélek. Akkor döntöttem el, hogy soha többé nem szeretném támogatni azt az iparágat. Ezt, amelyik ilyen sorsú lényeket termel. A következő kutyám egy igazi fajtatiszta keverék lesz. Pontosan akkor, amikor napi szükségem lesz egy kutya segítségére. És ez nyilván nem egy városi lakásban lesz.