Az én-nel egyetlen egy baj van, és az nem a létezése. Csupán az, hogy zavarodott. És mivel az, ezért egész nap egy meddő gondolati kavalkád. Az idő legnagyobb részében csak ugrál egyik dologról a másikra, anélkül, hogy bármelyikkel bármi értelmeset is tenne. Gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem pihen. Sokan még éjszaka sem tudnak tőle aludni, annyira bosszantóan aktív (én ennél szerencsésebb vagyok, legalábbis eddig az voltam).

Miért ilyen destruktív, és ebben miért olyan aktív? Én azt tapasztaltam, hogy azért, mert:

1. Nem tanultam meg megoldani a(z érzelmi) problémákat ÉS meglelni életküldetésemet.
2. Ezért a problémák egyre többen vannak, és egyre inkább kattognak a fejemben. Egyre inkább elviszik a figyelmemet belső érzéseimről, lényegi életfeladatomról.
3. Egyre növekszik életem hiábavalósága feletti érzésem.
4. Az idő előrehaladtával ez az öngerjesztő helyzet csak gyorsul (egyre kevesebb időm maradt arra, amit egyre hosszabb ideje halogatok).

Vagyis az engem (az ént) érő vélt vagy valós sérelmek, konfliktushelyzetek napi szintű ismétlődése szépen lassan “betemet”. Legtöbb konfliktusomat nem tudom érzelmileg teljesen feloldani, így az utána jövők rápakolódnak a tetejére. Végül elviszik a fókuszomat a mindennapok nehézségei, a külvilág által sugallt képek, elvárások, viszonyulások. És ebben az egészben aztán már fogalmam sincs, ki vagyok, és miért is :). Definiálatlan belső érzések rángatnak, és állandóan ki kell engedni a szelepet, hogy föl ne robbanjak.
És mivel folyton e sérelmekkel és a mindennapi élet egyéb nehézségeivel törődöm (de egyre rendezetlenebb elmémmel valójában megoldani nem tudom őket), nem fordítok figyelmet arra, hogy valós belső késztetéseimet feltárjam és kielégítsem. Mindet, megalkuvás nélkül, mert szellemi lényként az egész csomag az enyém. Mivel azonban ezt továbbra sem, sőt egyre kevésbé teszem, a belsőm fokozódó nyugtalansággal figyelmeztet arra, hogy elvétem az életcélomat.
Ebben áll az elme legfőbb nyugtalansága. Ez a nyugtalanság nyilatkozik meg a folyton csapongó gondolatokban, destruktivitásban. Az ellazult, isteni, és a jelenlegi, zavaros állapot között mindössze egyetlen dolog van: ez a csapongó gondolathalmaz. Az én, ego, hívja mindenki, ahogy szeretné.
Ez a gondolati lény se nem jó, se nem rossz. Van. Vagy ahogy mondani szoktam, vansága van. Úgy kell élni vele, hogy jól érezze magát, kielégüljön (szellemileg, anyagilag egyaránt), ellazuljon, hátradőljön, és elszundítson végre. Mert ilyenkor kopogtat be a tudat.
Az elme abbahagyja a tekerést, és amikor leáll a bicikli, lehetővé válik az elkülönüléstől mentes felismerés.