Szerintem a ma emberének különösen nehéz igazán szellemi utat járnia. Ezt leginkább (de nemcsak) a saját tapasztalataimon keresztül tudom megvilágítani. Nálam úgy kezdődött, hogy már minden – számomra szóba jöhető – módszert és szellemi irányzatot kipróbáltam.

Kerestem anyagi vonalon, szkeptikusként. Elutasítottam a magasabbrendű létezését, nyíltan felvállalva: addig nem változtatok ezen a nézőponton, amíg a világ történéseire megnyugtató választ ad. Szerencsére amikor így láttam a világot, akkor is legalább folyton vizsgálódtam, kérdeztem, így végül eljött a pont, amikor a materiális megközelítés csődöt mondott.

Izmusok bűvöletében

Az anyagit kinőve jöttek aztán ilyen mester tanításai, olyan apát vándorlásai. Sri Babus, Ramana Papus, Osho, Busho, volt minden. És így, szigorúan magunk között, bevallom azt is, hogy – bár nem különösebben kedveltem a tanfolyamisztikus dolgokat (barátok közt néha még ma is élcelődöm velük/rajtuk), de – végül még néhány csoportos szeánszon is részt vettem. Ilyen családállítás, meg energiaözönöltetés-szerű dolgokra gondolok itt. Sőt, még távol-keleti rinpocse tanításán is voltam, nem is egyszer. Valamit hoztak ezek a dolgok, legalábbis azt hiszem, de mégsem működtek igazán. Nem éreztem, hogy tényleg, nagy léptékben segítenek. Vagy akárcsak tudnám, akarnám őket folytatni.
És hát továbbra is csak szívtam. Ha ment ez, akkor nem ment az. Amikor az ment, nem ment amaz. Néha nem ment semmi sem… De ha többé-kevésbé rendben voltak is a dolgok, örülni valahogy akkor sem tudtam.

És hát a dolgaim legtöbbször azért – kezem a szívemre téve – valahogy csak félig-meddig mentek. Mindegy, hogy ilyenkor mire gondolok, a munkára, a családra. Vagy a saját, gyerekkori álmaimban még tisztán látott, majdani (azaz mostani) boldog életemre. Illetve hát épphogy annak hiányára. Mert az valahogy eltűnt. Már nem úgy értem, hogy mindig, minden percemben rosszul éreztem volna magam, vagy darabokban lettem volna, hiszen sok örömteli pillanatot éltem meg. Inkább csak úgy, hogy mindeközben valahogy nagyban, fölülről ránézve, egyre távolodtam attól a képtől, ami régen magamban élt, magamról. Igazából az a legjobb kifejezés, hogy elvesztettem a lelkesedésemet a dolgok iránt. Már nem dobott föl a munka, ritkán tudtam ellazulni egy könyv olvasása közben, többet veszekedtem, nem volt igazán jó a haverokkal, nem élveztem az utazást sem úgy, ahogy régen tudtam.

Nem ítélem el amúgy a különböző izmusokat, mert hát hadd legyenek. Meg tök hasznos gondolatok is felbukkannak bennük. Nekem is jók voltak abban például, hogy évek alatt egyre részletesebben ismertem meg az engem irányító érzelmeket, gondolatokat. Vagy éreztem rá egyre mélyebben az engem körülvevő világra. Egészében véve azonban valahogy mégsem segítettek. Nekem túl elvontak voltak a mindennapi gondokhoz. Mert hát ugye az ember legyen jó, ne ártson, meg legyen benne részvét, meg haladja meg a vágyait, meg gondolkozzon globálisan és cselekedjen lokálisan. Meg egy csomó más parancsolat. Ahan. És akkor majd ezek segítenek hozzá a békés mosolyhoz a körúti dugóban, vagy a tömött szupermarketben?