Az önismeret nagyon trükkös dolog. Nehéznek tűnik, pedig a nap 24 órájában önismerhetek. Tapasztalataim szerint:
– Ahogy a belső, problémás dolgaimmal teljesen tisztába kerülök (látom őket), megoldódnak. A számomra nem megfelelőek eltűnnek, teret engedve az engem mozgató igazi késztetéseknek. Persze ez egy folyamat, minél közelebb megyek a problémához, annál inkább megoldódik, végül aztán teljesen.
– Intelligens teremtő lényként simán tisztán láthatom belsőmet, problémáimat, pozitív késztetéseimet. Ha akarom. Például leírom az összeset, ránézek, és máris látom (nem mellesleg ebben a digitális világban ez már különösen egyszerű).
– Amennyire magamat látom, annyira látom a világot, a többi embert. Önismeretem mélyülésével magától mélyül emberismeretem (nem választok nekem nem megfelelő főnököt, társat, munkahelyet, életteret, barátokat).
Az önismeret voltaképpen persze eredendően létező, hiszen magától értetődő módon bennem van mindaz, amit meg kellene ismernem. Így a nap 24 órájában bármikor ránézhetek, láthatom. Ismerhetem. Önismerhetek. Sőt, ki más, mint én magam? Csak oda kell pillantanom, és máris megjelennek a megélt események, különösen azok számomra fontos vetületei. Érzelmekkel, képileg, hangokkal és akár illatokkal együtt.
Ha tényleg ennyire könnyedén és plasztikusan megjelenik minden, akkor vajon miért olyan nagy mumus az az önismeret? Hogy lehet, hogy ennyire nem ismerjük magunkat? Én sem magamat, de tapasztalataim szerint úgy általában is kevés a magát igazán ismerő, belsőjével szinkronban lévő ember.
Az én esetemben talán azért, mert eleinte egyszerűen nem is foglalkoztam ilyenekkel. Soha senki nem mondta, hogy a világon a legfontosabb dolgom a belsőm, az érzéseim ismerete lenne. Sok mindenre mondták azt a szüleim, tanáraim, környezetem, hogy fontos, de erre az egyszerű de lényeges tudásra nem tanítottak. Nem csodálom valahol, hiszen ha ez lenne a fő fókusz, akkor ki járna be például egy stresszes tanórára, ahol nem érzi jól magát.
