Éveket morfondíroztam azon, hogy hogy a fenébe kellene ezeket ilyen környezetben csinálni?! Itt, Budapesten. Lent, a cityben. De akár New Yorkban, vagy Tokióban. Hogy kell ezt full stresszben művelni, visító gyerekkel, magánéleti problémával és vérszívó főnökkel?
Vagy egy kilátástalan jövőjű faluban, csekkekkel és napi létfélelmekkel.
Az is gyakran eszembe jutott, hogy mennyire örülnék, ha legalább valamelyik liga fölmutatna csak egyetlen, háromgyerekes, megvilágosodott buddhista mestert. De a városházán dolgozva. Vagy Call centerben, ügyfélpanaszokkal foglalkozva. Vagy vállalkozóként. Itt, ebben a világban!
Ugye? Na nekem is ez bűzlött.
Egy csomó tanítás, egy csomó jónak tűnő gondolat, és kicsit sem jutottam velük közelebb a célomhoz. Értsd boldog élet. Mondhatják persze az indiaiak, hogy majd ha 108 napig napi 108×108 leborulást csinálok, nézzem meg, mennyire megváltozik ez, meg energetizálódik az. Meg még a kundalini kígyó is jól felemeli a fejét azonnal. Oké. De én olyan vagyok, hogy soha nem akartam napi akárhányszor akárhány leborulást (mantrát, cigánykereket, diksát, maksát), bármi olyat művelni, ami majd csinál valamit valamivel, ami meg majd manifesztálódik Sri Csakrán keresztül, és nekem ettől kedvesebb lesz a főnököm/megbízóm/párom. Volt elég dolgom amúgy is, így eleve időm sem volt annyi, különösen nem effélékre. Lehet, hogy ezért is szívtam olyan sokat? 🙂 (kipróbálta a leborulásokat, most újabb könyvön dolgozik – szerk.)
