Tisztelt BKK, kedves forgalomirányítók és utastájékoztatók. Tudom, hogy kevés pénzért végeznek rendkívül megterhelő munkát, nehéz körülmények között. Mégis egy apró kéréssel fordulok Önök felé.
A történet
Álltam ma a Délinél a metróban, és vártam a szerelvényt. Már egy ideje vártam, amikor észrevettem, hogy metró már rég ott van az állomáson. Csak nem szorosan véve az állomáson, hanem inkább csak szőr mentén. A peron végében. Ott figyel, de nem áll be, hogy felszállhassak. Vártam tovább. Eleinte kevesebb, később egyre többed magammal. Álltunk, tekintgettünk a kocsik felé, azok meg néztek ránk vissza, és egy tapodtat se mozdultak.
Néztem körül, és ugyanazt láttam az arcokon, ami az enyémen volt: halvány fogalmuk sincs, mi történik.
Aztán egyszer csak két kolléga-szerű lény sétál el közöttünk (a céltudatosságukból és magabiztosságukból látszott inkább kolléga-szerűségük, semmint egyenruhájukból). A peron eleje irányába haladnak, és közben halkan arról beszélgetnek, hogy:
„Az egyik utas szerint állítólag leugrott valaki a sínek közé, és besétált az alagútba … de már elmúlt”.
Az apró kérés
Kedves BKK. Nagy tisztelettel, ős élvezettel arra kérem Önöket, hogy ha egyéb halaszthatatlan munkáik épp engedik, ilyen esetekben legyenek szívesek bemondani a hangszórókba (tudom, hogy vannak), hogy például: Tisztelt utasaink, technikai okok miatt néhány perc türelmüket kérjük.
A magam részéről még szórakoztatóbbnak tartanám az igazságot: Tisztelt utasaink. Kérjük megértésüket, állítólag bement valaki az alagútba, amíg ki nem derítjük, mi történt, nem indíthatunk szerelvényt. Várhatóan mindez néhány percig tart csupán. Köszönjük.
Tudják, az ember egy ilyen furcsa lény. Valamiért szereti tudni, mi miért történik. És kísérletek szerint olyankor lényegesen nyugodtabb…
Maradok tisztelettel (utasuk is):
Rozgonyi Zoltán
Ui.: Nyomj a cikkre egy megosztást, ha egyetértesz a tartalmával, és te is szeretnél utasként megfelelő tájékoztatást kapni.
